2001. március. Születésnap VI. - A csajozóművész

Mielőtt rátérnénk a desszertekre és az édes borokra, jöjjön egy régi történet.

Ipari méretű csajozás. A nők ismerete. Vajon lehet erre születni? Máshoz is volt tehetsége, de ebben lubickolt. Rengeteg nőkre vonatkozó bölcsességet kaptam tőle.

Csumbival egy közgázos bulin találkoztunk. Úgy tolta a tartalom nélküli, könnyed, blőd dumát a nőknek, hogy engem is rögtön lenyűgözött. Cserébe bármelyikkel gyorsan meg tudott ismerkedni. Egyszer mértük: 96 másodpercre volt szüksége. Számomra ez a mai napig rekord. Ő ezeket általában megdöntötte, ha szóltunk, hogy már túl régóta áll fenn.

Első találkozásunkkor szolid, külvárosi srácként kerestem az utamat az egyetemista csajok felé, próbáltam tartalmasan csevegni és egy hullámhosszra kerülni valakivel. Csumbit ez a rész nem érdekelte. Egy ismerős lány mesélte, hogy a bulin egy fiú tánc közben a farkát mindig nekinyomta. Elsőre azt hitte véletlen, de a harmadikra már ellenséges mesterkedésnek tűnt. Kiderült, a durva molesztálót Csumbi küldte rá a nőre. Olvasta őket. Tudta, hogy egy ennyire durva próbálkozás után neki a „megmentőnek” kell lennie. A dolog működött. Valakitől megszerezte egy iroda kulcsát és némi szóbeli megmentés után a másfél órás fizikai következett.

Mire visszajött, a buli lecsengett. Odafordult hozzám: „mit keresel még itt? Aki éjfélkor dugni akar, az már kilenckor is dugni akart! Miért nem kaptad el az egyiket?” Lemondóan tártam szét a karomat. Sokkal később tudtam meg, hogy a dumája eredetije kitől származott.

Egy hónappal később már nagy cimbik voltunk. Akkori mondandóját azóta sem feledtem. „Kedvellek, mert olyan jókaisan romantikus vagy! Nagy kár, hogy nem esztétának mentél, hanem a Közgázra evett a fene, a számok és a tények kegyetlen világába. E csajok elődeit már kétszáz évvel ezelőtt sem lehetett romantikus sóderrel meghódítani, tán ha leitatod őket vagy majd húsz év múlva, amikor már nem érzik úgy: övék a világ. Fel is írom a szövegedet magamnak akkorra.”

Képtelen voltam haragudni rá, olyan könnyedséggel küldte rám e mélyütéseket. Egyébként is úgy neveltek, hogy a legnagyobb kincs, ha őszintén beszél veled valaki. Mint József Attila esetében: „érted haragszom, nem ellened.” A magam sikeres(!!) stílusát azonban továbbra sem találtam. Ám szemben a rokonok „naaaaa, mikor megyünk már lagziba?” típusú, állandó mentális padlássöprésével, ő legalább nem sürgetett.

A technikája általában az önbizalomdús szépelgés volt, de minden pillanatban készen állt az adott nőáldozat kisebb-nagyobb sokkolására is. Valamelyik mindig működött. Érdemes volt halálpontos észrevételeit és lényeglátó tanácsait meghallgatni. Mintha a bátyám lett volna. Ő persze rájátszott és sokszor mondta: – olyan szegény sosem lehetek, hogy ne tudjak tanácsot adni! – Jó duma volt és fiatalként senki nem kérdez vissza: – és vállalod a tanáccsal járó felelősséget is?

Egyik reggel úgy jött az egyetemre, hogy a fél arca lilásvörös volt, még az előadó is kiszúrta a katedráról. Gyorsan meg is kérdezte, minden rendben van-e, vagy hívjon-e segítséget, mert a nyaka is bemerevedett, csak baloldalra tudott nézni. A széken is oldalt ült, úgy nézte a táblát. Ezen a szemeszteren már megvolt a három hiányzása – esélye sem volt a könnyítésre, tán ha tanárnő lett volna az előadó.

Egy gyógysör mellett elmondta, a nagybátyjával voltak csajozni, aki a hálóba a gömbölydedebbet vitte, míg ő, a fiatalabb, bevállalta az atletikusabb, szálkás barátnőt kinn a nappaliban. Sajnos a kanapé kicsi volt, a csaj állandóan beverte a fejét. Ugyan próbálta mondani, hogy ez így nem kóser, de Csumbi ösztöne csődöt mondott, azt hitte: végre valaki perverzet talált, akinek éppen ez kell. Amikor a negyedik durva tolásra a csaj a fejével letörte a kanapé oldalát, Csumbi akkora pofont kapott bedühödött áldozatától, hogy megrándult a nyaka. Kiderült: ösztöne csak félig csalta meg, tényleg perverz volt a lány, de sajnos nem szexuálisan. Tíz év önvédelem után elment valami ultratriatlonosnak, de még csak nem is a „könnyebbik” vasemberes (egyhuzamban 3,86 km úszás, bő 180 km kerékpár, plusz egy szimpla maratonfutás), hanem abból a hegyi futó fajtából, amelyik elindul az Alpok egyik oldalán és addig nem hagyja abba, amíg Kínán át Sopronba nem érkezik. Csumbi észrevette, hogy szálkás, de nem gondolta volna, hogy emiatt. Egyik haverunk úgy foglalta össze a történetet, hogy „sallert kapni tudni kell!” Mi meg röhögtünk és rendeltünk Csumbinak még két gyógysört meg pár Unikumot – fájdalomcsillapítónak. Ezt később nyolc napon túl is meg kellett tennünk, mert a feje kellemetlenül bekékült. Utána kerülte a női ketrecharcosokat, jéghokizókat, birkózókat, ökölvívókat, vízilabdázókat és súlyemelőket – ha épp volt ideje megkérdezni őket akció előtt.

Mélyebb meditációval, százával jutnának eszembe a sztorik, de sajnos a személyiségfejlődésem még nem ért el erre a szintre. Viszont nyugodtan kijelenthetem: Barney Stilson az Így jártam Anyátokkalban a maga Tökéletes Hetével (egy hétig minden nap más csaj megkettyintése) csak szánalmas másolat volt. Csumbinak ez már a sorozat megírása előtt sikerült és nem is csak egy héten át.

Jó volt vele lenni. Nemcsak a számtalan könnyed sztori, hanem a csurranó-cseppenő csajok miatt is. Első komolyabb egyetemi barátnőmet neki köszönhetem, mert Csumbi alaptörvénye szerint a megdugott csajnak mindig van egy megdugható barátnője. Nagy fájdalmára neki sem volt három farka, hogy egyszerre több nőt is ki tudjon elégíteni, pedig nagyon törekedett rá! Szerencsére az ízlésünk csak kismértékben egyezett, így a barátnők barátnőinél már én is választhattam. Ritkán vesztünk össze és még ritkábban éreztem úgy, hogy a nekem jutó csajon előtte átment egy komplett páncéloshadosztály...

Becsültem benne, hogy komolyan tervezett, gyakorlatilag minden szitura felkészült. Amikor együtt mentünk az éves egyetemi „év(uv)záró” táborba, ragaszkodott hozzá, hogy mindkettőnknek saját kétszemélyes sátra legyen. Hallucináltam (amire a kilencvenes évek első felében volt esély), vagy más baj lehetett, de a sátra mindig le volt zárva, mindig női nyögések hallatszottak ki és Csumbira valahogy nem volt jellemző, hogy leszbikus pároknak adta volna bérbe... Ezt a verziót az sem támasztotta alá, hogy a párnapos tábor végére vagy öt kilót leadott, pedig saját bevallása szerint kalóriagazdag semmiségéken: sörön, csokin és kólán élt közben!!

Egyetem után valahogy elkerültük egymást. Mégis hallottam róla, mert egy kedves ismerősöm barátnőjét egyszer láttam vele és onnantól a csaj minden találkozásunknál azt bizonygatta, hogy őt bizony nem fektette meg... „Hát angyalom, akkor a kivétel erősítette a szabályt!” – mondtam neki furcsa félmosollyal, amit nem értett. Itt elakadtunk és nem voltam elég motivált, hogy Csumbi alaptörvényeinek második kötetét fejben fellapozva megkeressem a megoldást ilyen szitukra.

Két és fél év telt el.

Egy színházi előadás közepén ki kellett rohannom. Mikor jövök vissza, furcsa zajt hallok a ruhatárból. Odaléptem, a ruhatári kabátok közt tevékenykedő pár egyik tagja szokatlanul ismerős volt és a hangok is egy bizonyos régi sátorra emlékeztettek. Ilyenkor, ugye, nem illik zavarni, ráadásul a kabátjaink már úgysem kellettek többet, maradt a másnapi nyomozás. Végül rátaláltam, hatalmasat röhögtünk és azóta sülve-főve együtt vagyunk. Kinek ne hiányozna egy, a nőket ismerő, őrült tanácsadó, tele életbölcsességgel ezekben a nehéz időkben?

A kép innen.

Az első rész a szereplőkkel, a második, Iván válásával, a harmadik, Zoli új, problémás barátnőjével, a negyedik a szép Vali gondolataival és az ötödik, Erika nőies bosszújával.

takacskrisztianir.blog.hu és facebook.com/takacskrisztianir

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.