HETEN AZ ASZTALNÁL I.

2015.01.17. 10:00

2001. március. A születésnapom

 

- Mit csináljak, ha nem tudok alárendelt kapcsolatban élni egy férfivel, sőt, néha az egyenrangú is nehézségeket okoz?! – emelte fel a hangját Erika, a legtehetségesebb PR menedzser, akivel életemben találkoztam. A többiek nevettek, én meg kicsit sem csodálkoztam, hogy érkezésemkor éppen ő beszélt.

- Egyenrangúságból jeles, te beszélsz, mindenki más hallgat, – mondtam és ők megint felkacagtak. – De nyugodj meg, így haladunk a normális kerékvágásban. Minimum két tüdővel kell születnie annak, aki veled verbálisan egyenrangú lehetne, de a tieiddel egyik sem lenne versenyképes. – Tudtam, e fél mondatra tán elkezdi megbocsátani igazságban kissé túl gazdag megjegyzésemet.

 

arany_es_fa_-_becsifekete_blogspot_hu.jpg

 

E majdnem 180 cm-es nőnek vágott az esze, kevesen tudták bajban szavakkal úgy simogatni a lelkemet és a hülyeségeimet oly meggyőző finomsággal letorkollni, mint ő. Imádtam ezért. Nemcsak előnyös külsejét, de lelkét és szellemét is bírtam, ahogy az igazi nagy elméket szokás. Őt ráadásul nem távolról lehetett csodálnom. Erika személyiségét kevés férfi (és rivális nő) tudta a hétköznapokban megemészteni. Egyszerűen túl sok volt nekik testben, lélekben, szellemben és harsányságban egyaránt. Akik követni tudták, már-már az imádatig szerették és tisztelték. Akik meg visszafogottabbak, bizonytalanabbak vagy riválisok voltak, így vagy úgy igyekezték kitörni a nyakát. Mellette senki sem maradhatott semleges. De az erős nők helyzete sosem volt könnyű.

 

Heten a harmincadik születésnapomat ünnepeltük és a meglepetés vacsoráért (is) imádtam a többieket. Az ország krémje. Legalábbis annak éreztük magunkat, a 30 év körüli, „tanult elitet” reprezentáltuk. Mindannyian egyetemet végeztünk, komoly munkahelyeken dolgoztunk és vártuk, hogy a szerencse azt is elkapja, akit addig még nem. Nagyon szerettünk együtt lenni. Meglehetősen különböző karakterekként is türelmesek voltunk egymással.

 

Vali, aki a legszebb és egyik legértelmesebb nő volt, akit ismertem, nem tudott nem elbűvölően viselkedni. Magassarkúban lehetett vagy 170 cm, pont hozzám illett és nem volt olyan fekete, fehér, szürke vagy kék kosztümvariáció, ami nem állt volna rajta észbontóan. Aprócska, vékony és törékeny volt, de nagyon arányos. Pont nem az az éhező modellalkat, inkább a megfelelő helyeken gömbölyű. Egyszer véletlenül (tényleg!!) láttam a hasizmát, elment volna Lara Croftnak is. Sötétbarna haja és szeme egyenes, a végén picit turcsi orral már magában rabul ejtett volna bárkit, de alá olyan telt ajkakat pakolt a genetika, hogy őket látva a legracionalistább nőcsábászok is azonnal romantikus költőként éledtek újjá és megannyi rímért esedeztek a mindenhatónál. A telt ajkakat egyenes, az állánál szépen begömbölyödött állkapocs ellensúlyozta. Sajnos, korábbi traumái miatt elég nehezen engedte közel a férfiakat, párkapcsolatai csak „átmenetileg” működtek. Mint mindannyiunké.

 

Edit sosem hangoskodott, mert a nagyszájúakat (lásd Erika) is egy jól irányzott mondattal helyre tudta tenni. Fejvadászként meggyőző volt, mindig kedves és nagyon sikeres. Az a típus, aki már augusztusra hozza az éves bevételi tervet. Beosztottjai szerették, mert egy nagy cég partnereként sem volt soha durva velük és nem éreztette a hangulatait vagy a pozícióját. Tökéletesen beszélt angolul és egyetemi évei alatt több évet töltött külföldön, elsősorban Hollandiában és Spanyolországban. Saját bevallása szerint a gasztronómia szeretete volt az egyetlen, amit visszahozott magával. (Nyugi, a „híres” holland konyhaművészetből csak a sajtok és sörök szeretetét!) Ha bort vagy borászt ajánlott, biztos lehettem benne, a „szakemberhez” el kell utaznom és saját kis világában megismernem. Vacsorái mindig izgalmasak voltak. Elsősorban előételekből és tapas-okból álltak, de mindig előrukkolt valami újdonsággal. A főételekre általában már helyünk sem maradt a pocakban. Később el is maradtak. Ő sok fölösleges erőfeszítéstől a tepsik mögött, mi rengeteg extra kalóriától menekültünk meg...

 

Csumbi volt A Nőcsábász. Valószínűleg már az óvodában is babaházakat döntöttek érte a csajok. Középiskolában egyik karácsonyra négy ajándékot is kapott ismeretlen gimnazista lányoktól, ám ebből három pulóvert. Sosem derült ki, hogy a csajok összebeszéltek-e, vagy a pulóverözön csupán a véletlen műve volt. Egyetemen aztán dörzsölt (és agglegény!) nagybátyjánál lakott, aki drasztikus változásokat hozott „művészetében”. Nemcsak tanította, feladatokat is előírt neki. Az egyiket éppen egy másnapi unalmasabb előadáson osztotta meg velem. Meg kellett győznie egy éjszakai pillangót, hogy fizetés nélkül szexelhessen vele. Lehettem vagy 20 éves, amikor mesélte, de a részletekre vonatkozó kérdéseim elől kitért. Rosszabbul éreztem magam, mint Anakin Skywalker a jedi tanács előtt: nemhogy jedi nem lehettem, de még „padawannak” sem akartak felvenni és Qui-Gon Jin sem támogatott. Ő meghódította a pillangót, jutalmul a nagybátyja meghívta az akkori egyik legdrágább étterembe. A végén többet tudtam a vacsorája részleteiről, minthogy miként hódította meg a „célszemélyt”.

 

Iván éppen túl volt a válásán. Két szép gyermeke volt, de e jóképű férfit a felesége másfél évig szexmegvonással büntette. Nem csoda, hogy hirtelen kereste a kapcsolatot velünk, egyetemi cimbijeivel és újra a nőkkel, persze nem a házasság propagálása céljából. A környezetében nagyjából senki sem értette, hogy e kissé nagyszájú, domináns pasas miként tudott olyasvalakit választani élete párjául, aki kimondottan erőszakos allűrökkel bírt. Érezhetően szomjazta a visszafogottabb és csendes, hallgató-típusú nőket. Pár hónap alatt észrevehetően visszavett a hangerejéből is. Már nem egy légvédelmi szirénával akarta elnyomni a másik érveit, ahogy azt a korábbi évek családi vitáiban megszokta.

 

Zoltán szülei válása után majdhogynem a szegénysorból érkezett és már a gimnázium mellett dolgozott. A Közgáz megtanította miként lehet gazdag, de minimum jómódú. Kitartóan leste a mintákat, mindenféle lehetőséggel próbálkozott. Csak az egyetemen szállított és terjesztett cigit, rágógumit, de volt parkolóőr is és olaszországi ösztöndíja alatt az ebédjegyekkel is csencselt. Ő volt az a típus, aki a Szaharába homokot vagy az eszkimóknak jeget tudott eladni. Huszonöt éves korára némi családi segítséggel megvette az első lakását, majd a lakásárboom után a hetedik kerületi két, egybenyíló szobás udvarit, nagyobb, ötödik kerületi, három, különnyíló szobásra cserélte. Szédületes érzéke volt a pénzhez, ám a nőkhöz nem. Félszeg és nagyon eredménytelen volt velük. Emiatt páncélfélét növesztett, ami csak arra volt alkalmas, hogy a szívéhez senki se férhessen. Az könnyen sérülhet és ezzel még jobban kizárta a nőket.

 

Jómagam 2001-re már túl voltam a sportújságírói illúziómon. Még 92-ben az augusztusi utószigorlati felkészülés helyett a barcelonai olimpiát bámultam. Ekkor érkezett a szülői ötlet, hogy sportújságíró lehetnék. A Közgáz alatt kerestem egy iskolát, amibe jó volt járni és a többi jött magától. Az ezredfordulóra már az utolsó állásom is megszűnt (drága TV3!) és egyre kevésbé láttam olyasmit a magyar sportban és környékén, ami további motivációt jelentett volna. Egyik ismerősöm éppen kiszámolta, hogy a Manchester United 1999-ben Bajnokok Ligáját nyert csapatának két csatára többet ért a piacon, mint a teljes magyar foci. „Kis pénz, kis foci!” – mondta volna erre Puskás Öcsi bácsi. Egy másik ismerősöm meg úgy vélte a sport kicsiben az élet: politika és pénz is van benne. Szép és izgalmas évek voltak ezek, sok különleges embert megismertem, de az ezredfordulóra egyszerűen kinőttem belőle és kissé bele is fáradtam. Nem érdekeltek a sok helyütt áporodott hazai viszonyok. Egyszerűen nyitnom kellett másfelé.

 

Előttünk állt a jövő (egy görbe este formájában biztosan) és fiatalok voltunk. Leültem hát a bosszú- és visszavágás-szomjas Erika és az eljövendő verbális összecsapásokat váró ínyencekre oly jellemzően mosolygó Vali közé és igyekeztem nem „figyelemre méltó fizikai adottságaikra” koncentrálni. Születésnapom ide vagy oda, a feladat nem ígérkezett könnyűnek...

 

 

 

(a kép illusztráció: innen)

 

Régóta gondolkodom, hogy nem független történeteket írok, hanem inkább egy fiktív társaság karaktereinek folyamatos életébe vonom be a fontosabb vagy érdekesebb ötleteimet, történeteimet. A Heten az asztalnál ennek a megvalósítása. Remélem, tetszik: fogadják szeretettel, Erikát, Editet és Valit, illetve a fiúkat: Csumbit, Ivánt, Zolit és jómagamat.)

 

 

 

takacskrisztianir.blog.hu és facebook.com/takacskrisztianir

A bejegyzés trackback címe:

https://takacskrisztianir.blog.hu/api/trackback/id/tr837081101

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása