2001. március. Születésnapom IV. - Vali, avagy egy szép nő gondolatai

Istenem, ezek összejátszottak! Zoltán sajnálja magát és csak ezért nem veszi észre! Csumbi üres mosolya tipikus, a másik kettő lehajtott fejjel eszik. Vajon kinek az ötlete volt? A miért érthető, de nem gondolták, hogy a szívét szögesdróttal védő Zoliból előjöhetnek érzelmek. Mi lesz itt!?

Vali imádott figyelni. Nagy örömet okozott a látottak összekapcsolása, a következtetések levonása. Még édesapjától hallotta, hogy Párizsban és mediterrán városokban sokan ülnek le a terekre kávézgatni, borozgatni és figyelgetni az arra járókat, igyekezvén kitalálni, mi is járhat a fejükben vagy mivel foglalkoznak. Az évek során egyik kedvenc hobbija lett. Emiatt többen halvérűnek gondolták, nem is sejtve, milyen agymunka, mekkora képzelőerő és megfigyelőképesség szükséges hozzá. Mikor ráérzett, Sherlock Holmes történeteket olvasott minden mennyiségben. Angol-magyar szakon végzett, nem volt nehéz rájuk találni. Sokat tanult belőlük, de még nagy út állt előtte. Könnyebb a megfejtést elolvasni, mint olyan gyorsan észrevenni és feldolgozni az információkat, mint azt a legendás detektív tette.

Most a fiúkat figyelte. Igazából egyikkel sem tudta elképzelni az életét, de a korábbi kudarcai elfogadásra tanították. Gimnáziumi szerelmét négy év után hagyta el, mert gyerekeket akart tőle, ő viszont többnek érezte magát, semhogy egy kisvárosi tanárnő maradjon, kölyköket terelgetve és különböző hiteleket nyögve élete végéig. Három év pasiszünet és helykeresés következett, közben került fel Budapestre. Edit munkatársaként két év alatt asszisztensből specialista lett, saját ügyfelekkel. Egyikükben később felfedezni vélte élete szerelmét. Három év együttélés után, a pasit a „hitvesi ágyukban” találta annak egyik kolléganőjével. „Drágája” ipari mennyiségben csajozott. Kidobta és fél éven belül két nőtől született gyereke. Azt meg még a szüleinek sem mondta el sohasem, hogy 13 éves korábban a nagybátyja többször, félre nem érthető módon közeledett hozzá. Sikerült ugyan leszerelnie, de a traumák világossá tették: e szép nő szerelmi élete nem a napos oldalon zajlott.

Edit két éve mutatta be a társaságnak. Mindegyik srác a maga módján azonnal megpróbálta megkörnyékezni. Csumbi a tesztoszterongazdag szövegeit lökte, rengetegszer megnevettette, de bármilyen sokat is ígért és bármilyen könnyed csábító is volt, sosem tudta kellően komolyan venni. A dumája felületesebb nőknek bejöhetett, de a fiú két hibát is vétett vele: alábecsülte őt, másrészt biztos volt benne: ugyanaz történne vele, mint legutóbb. Iván most vált csak el. Már a házassága lefelé ívelő szakaszában mondott szépeket, de nem érdekelte. Szerinte rajta csak gyakorolt, be ne rozsdásodjanak végleg, a csajozós fordulatai. Érezhetően sok hódításra és numerára vágyott, gyors önbizalomszerzésnek.

Zoli a tenyerén hordaná, a fiú lehetne a kényelmes megoldás, ám ő túl értelmes ahhoz, hogy csupán elkényeztetett királykisasszony legyen egy házasságban. Nincs az az anyagi jólét, ami a száraz üzletemberi vonásokkal bíró fiú mellett az unalmát csökkentené. Évek óta Presser Gábortól a „Gazdag fiú szerelme” volt a kedvence. Telitalálatnak érezte a számot, néha hangosan énekelte:

„Kicsi nagyon fáj, hogy nem vagy már a régi kismadár,

Már nem csicseregsz, már nem hízeleg, nem nevetgélsz rám.”

Általában egyedül volt ilyenkor, de legutóbb meglepetésére Lali baritonja is bekapcsolódott:

„S én nem tudom, hogy mit is tegyek, de nekem ez így nagyon fáj,

Csak mosolyogj egyszer, csak mosolyogj egyszer, mosolyogj egyszer már!”

Egymásra mosolyogtak. Meglepett – gondolta Vali, pedig megismerkedésükkor valami ősrégi osztrák együttes Valerie című dalát említette és azóta csak „Váléry-nek” hívta. Émelyítően hangzott, de olyan szeretettel mondta, hogy Vali elolvadt tőle. Főleg, mert a fiú mindig a szemébe nézett azokkal a gyönyörű zöldeskék szemeivel. Rögtön arra gondolt: vajon milyenek lehetnek a sötétben?

Még kereste a helyét, nem úgy, mint a többiek. Nem volt jól szituált vagy állt mögötte biztonságos karrier. Egyik pillanatban elhamarkodottan, esetleg durván szólt, a másikban nagyon megértő és empatikus volt. Kevésbé volt kisportolt vagy vékony alkat, mint a többiek, pedig rendszeresen edzett. Mégis, áradt belőle az ételek, az énekek, az ízek, vagyis az élet szeretete. Rosszul ment az internetes cég, ahol dolgozott. A világszerte kipukkadó dotcom lufi Magyarországot is elérte. Nagyvonalú, kedves, egy nő számára formálható, megbízható, mégis izgalmas, romantikus, de néha nyers és hidegnek tűnő, öntörvényű figura volt. Ám mellette biztosan több izgalom várta, mint valaki más oldalán. Vajon lehet-e a nő a kiegyensúlyozott a kapcsolatban – tette fel a kérdést magának sokadszorra? Vajon megkomolyodik-e valamikor? Az eddigi pasijaira tudott támaszkodni, de csak addig a szörnyű pillanatig, amíg ki nem derült, mire is szánták őt.

A választ az élet adta meg. Peter Mayle Provence sorozatából megmaradt benne az a jelenet, amikor a vacsora elkészültekor a családanya kimegy a falu főterére begyűjteni a 3 kisebb, és egy nagyobb csemetéjét, a férjét. Ha egyik kedvenc írója ilyen természetesen egyszerűnek véli a családi életet, talán neki sem kéne túlgondolkodnia! A modern család nem a férfire épül! A férfi lehet a tégla, de a malter biztosan a nő.

Most is ott ült mellette, de nem kezdeményezett, csak csendben figyelt, evett. (Zoli miatt valószínűleg a kefét is.) Oké, az a töltött káposzta, még ha gyerekadag is, simán túl sok vacsorára, de nem lehet mindenki olyan mint én, aki ilyenkor már csak mediterrán grillezett zöldséget eszik némi parmezánnal, még a felkínált snidlinges tejfölt is kihagyva (lehet vagy 150 kalória!), Dúzsi roséfröccsel – még egy rendes bort sem megengedve magának. A csapatvacsorák szerencsére nem voltak sűrűek, különben sokkal nehezebben állta volna meg az ízek csábításából adódó kihívásokat. „Szingli vagy, csajszi!” – figyelmeztette mindig önmagát, pedig ha kihagyott egy vacsorát, újra súlyánál volt. Heti hat edzés mellett ennek így kellett lennie.

Hátközépig érő barna haját jobb vállára tette és dekoltázsig elvörösödött: Lali a nyakát nézte.

• Mondtam már? Kedvelem, ahogy figyeled a környezeted. Olyan vagy, mint a krokodil vadászat előtt: csak a szeme látszik ki a vízből. Vagy inkább egy vadászsólyom. Az egyik kedvenc könyvem főhőse solymász, hosszan olvasom a részleteket, a madár pihentetését, várakoztatását, jutalmazását. Azért bámulom a nyakadat is, mert sokkal szebb, mint a sólyomé, a krokodilról nem is beszélve. S ahogy ez a selymes barna bőr elvörösödik...

Ha tovább pirult volna Vali, az már – szó szerint – égés lett volna. Zavarát palástolva pirult maradt és nem csupán köldökig. Most mit kezdjen egy ilyen bókkal? El is húzódott. De vajon miért az ösztönös mozdulatot kellett választania? Miért nem várt inkább egy picit, emésztette meg és válaszolt valami kedveset? Mondjuk, hogy „ne nézze már madárnak!” Meggyőződése volt, hogy a férfiak elsősorban a száját, a haját, vagy az alakját dicsérték és a többire fel sem figyeltek. Erre itt egy manusz, aki észreveszi, hogy milyen nagy gondot fordít a nyakára. Legközelebb tán kidolgozott tricepszét veszi észre? Meglepte az apróságok iránti érzékével. De mire megszólalt volna, a fiú már Erikával beszélgetett. Vajon miért nem hahotáztak együtt a többiekkel Csumbi legújabb hódításán?

A kép innen.

Az első rész a szereplőkkel, a második, Iván válásával és a harmadik, Zoli új, problémás barátnőjével.

Szolgálati megjegyzés: technikai, szerkesztési és dramaturgiai okok miatt úgy döntöttem, bár fogok a szereplőkről egyes szám első személyben írni, mégsem veszek részt a történetben. Kicsit azért, mert valamennyire minden szereplőben benne vagyok. ;-)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.